Edinburgh-i Kastély

Kísértethistóriáról vált híressé eme romos építmény, de a Szellemszállástól eltérően itt valóban szellemek élnek, méghozzá azért, hogy az ideérkező turistákat szórakoztassák. A kastély egész személyzete holtakból áll.

Adressat: Merel

juni

16+

Sosem értettem azokat az alakokat, akik valami eldugott szellemjárta helyen akartak tárgyalni. Bárkit fel tudtak keresni az alvilágban, ha nagyon akartak, ezt csak felesleges sejtelmeskedésnek gondoltam, hogy pont ebbe a kastélyba keljen jönnöm megtárgyalni, hogy hol is akar élni. Mintha a szellemek némák lennének, vagy süketek. De csak belementem, mert nem szeretek csalódást okozni, az az én részemről is kurvára veszteséges. A nyarakat szeretem itt, nem olyan sötét, mint odafent északon, és még egészen kellemes is. A Nap sokszor adott nekem megnyugvást, a Szörny sem merészkedett elő, amikor kellemes volt az idő. Talán békés is voltam, előző nap horgásztam, hajóztam csak úgy kint a nyílt vízen, hogy aztán a testvéreim emlékére dobja a habok közzé egy-egy szál hófehér liliomot. Bár már éjszaka volt mégsem éreztem az idő miatt súlyos sötétséget, sokkal inkább volt megnyugtató. Nem léptem még be a kastélyba, tudtam, hogy ott sokkal nyomasztóbb lesz minden, így hát ki akartam élvezni a kellemes nyári éjszakát.
Ahogy belépek az ódon kapun, máris úrrá lesz rajtam valami tipikus, és rossz előérzet. Nem sokat foglakozok a nyüzsgő szellemekkel, csak céltudatosan haladok a felé a szoba felé, ahova mennem kell. Volt eég szörny, elég szellem így is az én életemben is, már igazán megszoktam őket. Azon csodálkoztam, hogy egyik testvérem sem kísértett a hajón, de az is lehet hogy eddig nem igen volt kedvük mutatkozni előttem. Végül is miattam haltak meg. A húgomról pedig semmit sem tudtam, hiába éreztem azt, hogy a nyomában vagyok, mindig keserédes kámforrá vált. Pedig szerettem volna látni, nem érdekelt az, hogy kurva lett belőle, csak látni akartam, hogy él, hogy megvan, hogy egyáltalán egyben van. De nem volt sehol, így ő is megmaradt az elmém kísértetének, mint ahogy a mésik két testvérem az apámmal és anyám szörnyével együtt.
A kastély levegője halott és áporodott volt, a szellemek itt-ott elillantak előttem. Szivarra gyújtottam, mert lenyugtatott az a keserédes íz, a füstfellegével együtt. A holdfény halotti lepelt varázsolt a földre, amíg elért én pedig mint aki meg volt babonázva csak róttam a köröket, és vondultam a folyosók kuszaságán keresztül a célom felé. Nem is nagyon elmélkedtem semmin. Ez nagy hiba volt, mert valami hobbit szerű lénybe ütköztem bele. Nem tudtam kivenni ki ez vagy mi ez, kellett pár pillanat, mire kiszúrtam a kislányt.
- Izgalmas a bátorságpróba? - kérdeztem dörmögő hangon. Tudtam róla, hogy a kölykök szerettek itt szórakozni, volt egyszer-kétszer olyan ügyem, amikor innen nyaláboltam fel egy-két kölyköt. De most nem nagyon izgatott a dolog, más ügyben jártam el.
A bensőséges bezsélgetésünket azonban megtörte a kastély maga, megremegtek a falak, nyikorgott az épület, aztán a következő pillanatban fejbe csapott egy kis éjjeliszekrény szerűség, és valahogy az egész tér egy groteszk sötét labirintussá vált. A fájdalommal nem foglalkoztam, majd pont egy ilyen töpszli gyerek előtt fogok nyöszörgni mint valami puhapöcs.